[A vizilabda szabályai]    [A vizilabda története]


A vizilabda története

 

Eredete

 

Két szálon indult el a sportág: külön fejlődött Európában és külön Amerikában. Európában természetesen Britanniában kell körülnéznünk, ha a vízilabda ősi változatát keressük: Bornemouth-ban kezdték játszani, eredetileg két csónak volt a kapu, erre kellett feltenni a labdát, ami különösen annak fényében nem volt könnyű, hogy a kapus bármikor a ladikjára törő játékos nyakába zuhanhatott. A gyakori csigolyasérülések okán aztán belátták az ángliusok, mindenki jobban jár, ha a futballból ismert kapukat teszik meg célpontnak, az 1880-as évekre pedig a szabályokat is kezdték lefektetni. Az angolszász gyökerek a mai napig érződnek persze: a kemény csapatsportok hazájából (lásd: rögbi) útjára indult játék az egyetlen a csapatsportok között, amelyben a brutalitást leszámítva bármi megengedett azzal szemben, aki a kezében tartja a labdát. Az amerikai változat annyiban érdemel említést, hogy a "water polo" kifejezést az Újvilágnak köszönhetjük: itt ugyanis a lovaspólót igyekeztek utánozni a vízben, amikor is üres hordókon ülve igyekeztek a labdát (eleinte egy felfújt marhahólyagot) egy ütővel a kapuba paskolni. Később leszálltak a magas hordóról, és az ütőt is letették, az ütésről viszont nem tettek le, ezért aztán az Államokban még hosszú időn át egészen rendkívüli mód durva keretek között űzték a sportágat (de leginkább egymást).

 

 

 

Olimpiai múltja

 

Oly népszerű volt az Angliából hódító útjára induló játék, hogy a futballal párban első csapatsportként helyet kapott az 1900-as olimpia műsorán. Négy évvel később amerikai egyetemek csapatai verték kékre-zöldre egymást, ezért az 1904-est hivatalosan nem ismerik el olimpiaként, 1908 óta azonban állandó programpont, azaz a csapatjátékok közül a legrégebb óta szerepel megszakítás nélkül az olimpián (a futballtorna 1932-ben érdeklődés hiányában elmaradt). Bár relatíve szűk körben játsszák, azt mindenki elismeri, hogy nincs még egy olyan sportág, amelyben a sportoló akkora megterhelésnek van kitéve, mint a vízilabdában. Ahogy egyre nőtt a játékidő (lásd a szabályok változását), úgy lett egyre edzésigényesebb a póló: az átlagos edzésidő-meccsidő aránypár (5 az 1-hez) egyetlen más sportágban sem akkora, mint itt, azaz naponta öt órát kell tréningezni, hogy egy egyórás meccsen egy vízilabdázó megfelelő színvonalat nyújtson, legalábbis az elitszinten. A semlegeseknek úgy szokták reklámozni a sportágat, hogy egy pólósnak egyszerre kell birtokában lennie egy úszóbajnok képességeinek (meccsenként 5 km az átlag, és illik elég gyorsan megtenni ezt), egy futballklasszist idéznie passzolási, cselezési, lövési készség tekintetében, tovább egy rögbijátékos erejével bírnia, a labdáért folytatott ádáz küzdelem során. Ezek láttán legalábbis dagadhat a mellünk, hogy a sportág koronázott királyaiként az egész világ a magyarokat tartja számon. Válogatottjaink 1928 és 1980 között mindannyiszor a dobogón végeztek, és 1932 és 2004 között nyolc alkalommal nyerték el az aranyérmet, az utánuk következő olaszok és jugoszlávok (szerbek) csupán három-három elsőséggel dicsekedhetnek.

 

A női vízilabda 2000-ben mutatkozott be Sydneyben, ahol rögtön az ausztrálok örvendhettek, négy évre rá az akkori házigazda, Görögország egy lövésnyire volt az aranytól, de a hosszabbításban végül kikapott az olaszoktól.

 

 


[A vizilabda szabályai]    [A vizilabda története]